Csesznek (németül: Zeßnegg, szlovákul: Česnek, horvátul: Česneg)) község Veszprém megyében.
A Bakonyban található. A környék fontos természeti látnivalója az Ördög-rét, a Remete-lyuk és a Zsivány-barlang.
A települést a 13. századból ránk maradt források említik először, Cezneyc néven. Később Csesztnök, Cseszneg(h) néven is ismert. Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírása Cseszneg néven említi, Pesty Frigyes 1864. évi kéziratos helynévgyűjteménye a községet Csesznek, a mellette lévő várromot Csesznegnek nevezi. A név a szláv a királyi hivatalt viselő személy jelentésű čestnik köznévből származik.
A község határában találhatók a cseszneki vár romjai. A várat 1263 körül építtette a Bána nemzetségből származó Jakab trencséni főispán, IV. Béla király kardhordozója. A hagyomány szerint tőle származik a báró Cseszneky család. A Csesznekyek a 14. század elején eladták a Csákoknak, tőlük váltotta magához 1326-ban Károly Róbert. 1392-ig királyi vár maradt, mikor Luxemburgi Zsigmond elcserélte a Garaiakkal a Macsói Bánságért. A Garai család jelentős mértékben bővítette a várat. A Garai család férfi ága 1482-ben halt ki. Mátyás király a cseszneki uradalmat gróf Szapolyai Istvánnak adományozta. 1527-ben Enyingi Török Bálint, I. Ferdinánd híve foglalta el a várat, s megtartotta akkor is, mikor átállt János király táborába. 1542-től ismét királyi vár, majd I. Ferdinánd Csábi István egri kapitánynak adományozta, akiről örököseire, Szelestey Sebestyénre és Wathay Lőrincre szállt. 1561-ben Wathay sikeresen veri vissza a török ostromot. 1594-ben Győr elestét követően az őrség kardcsapás nélkül föladja a várat, de már 1598-ban sikerült visszafogalni. 1635-ben galánthai gróf Esterházy Dániel vásárolta meg, ettől kezdve Csesznek Esterházy-birtok. A Rákóczi-szabadságharc során a kurucok 1705-ben foglalták el és 1709-ig a kezükben is tartották. Gróf Esterházy Ferenc 1740 körül átalakíttatta, de mivel így sem felelt meg a család kényelmi igényeinek, a 18. század végétől már csak gazdasági célokra és börtönnek használták. Az 1810. évi földrengés és a tíz évvel későbbi tűzvész betetőzte a pusztítást. 1828-ban már csak romként említik. Az épülettömb maradványait az 1970-es években konzerválták. A vár jelenleg vonzó kulturális programok, várjátékok színhelye.
A várbirtokhoz tartozó falut először 1372-ben említik. Később Vámhegy néven volt ismert. 1683-ban, amikor Kara Musztafa nagyvezír hadai teljesen elpusztíották a falut, melyet önálló jobbágyfaluként csak a 18. század derekán szerveztek újra. A település lakói a 16. században áttértek a protestáns hitre, a 18. századi betelepülők jórészt katolikusok voltak. jelenleg református és katolikus templom áll a hívek rendelkezésére.
Csesznek jelenetős falusi turizmus célpontja is, a Várhegy és Gézaháza parkkertje természetvédelmi terület. 2007-ben Cseszneki Művésztelep Egyesület néven kulturális szervezet alakult, melynek célja állandó képzőművészet galéria létrehozása a községben.
Trencsén (szlovákul Trenčín, németül Trentschin, latinul Trentsinum): város a mai Szlovákiában. A róla elnevezett egykori vármegye székhelye, ma a Trencséni kerület központja. Csákfalva, Csákháza, Diósfalu, Trencsénpüspöki, Vágapátfalva, Vágaranyos és Vághidas tartozik hozzá. Lakosságának száma 57 854 fő (2002).
A szláv trnka = kökény főnévből eredő szláv Trnka személynévből keletkezett az ószlovák Trnčín, és ebből fejlődött ki a magyar Trencsén és a szlovák Trenčín név.
A Középső-Vágvölgy legnagyobb városa a Fehér-Kárpátok lábánál, a Vág folyó két partján fekszik. (é. sz. 48°53′60’’, k. h. 18°1′60’’)
Először 179-ben említik Laugaricio néven,amikor Valerius Maximus római serege idáig üldözte a megvert kvádokat. Vára a Vág jobb partján, 260 méter magas hegyen áll, ez a Felvidék egyik legnagyobb vára, amely 1069-ben már állott. Sikerrel tartóztatta fel Vratislav cseh király, majd 1069-ben Ottó morva őrgróf és 1108-ban Szvatopluk cseh király hadait. 1241-42-ben őrsége megvédte a tatárok támadásával szemben. 1263-ban Cseszneky Jakab volt a vár ura, de 1302-ben Vencel király elvette a Csesznekyektől, s Csák Máténak adta, akinek tartományi székhelye lett, majd halála után 1321-ben Károly Róbert kemény ostrommal foglalta el. 1335-ben itt kötötte meg a békeszerződést Károly Róbert, János cseh és Kázmér lengyel király. 1377-ben itt tartották Mária királynő és Luxemburgi Zsigmond esküvőjét. 1405-ben lett szabad királyi város. Királyi vár, majd a Hunyadiaké. A 16. században a Szapolyaiaké lett, de 1528-ban Ferdinánd hadai egy hónapi kemény ostrom után bevették, az ostrom során leégett. 1605. július 1-jén Bocskai serege foglalta el. 1622-ben itt őrizték 3 hónapig a Szent Koronát. 1665-ben itt gyűltek össze a vasvári békével elégedetlen főurak.
1704-ben rövid időre elfoglalták a kurucok, de megtartani nem tudták. 1708. augusztus 3-án falai alatt zajlott a vesztes trencséni csata, melynek súlyos következményei lettek. 1782-ben elhagyták a jelentőségét vesztett várat, pusztulását 1790. június 11-én a városban kitört és a várra átterjedt tűzvész pecsételte meg. Az 1960–70-es években maradványait helyreállították.
1910-ben a városnak 7 805 lakosából 3 676 szlovák, 2 997 magyar és 925 német lakosa volt. 2001-ben 57 854 lakosa volt, 95%-ban szlovák nemzetiségű.
Rábacsécsény község Győr-Moson-Sopron megyében, a Téti kistérségben.
Győr-Moson-Sopron megye közepén, a Rába mellett fekvő település. Mérges 6,5 km, Enese 8,5 km, Rábapatona 15 km, Győr 21 km, Kóny 12 km, Rábaszentmihály 1,5 km távolságra található.
Csécsény-t (Kis-, Nagy-),az Árpád-kor-i települést, mai nevén Rábacsécsény-t az oklevelek 1228-ban említik először Chechen alakban.
1258-ban Cethun, 1328-ban Chethen, Chechen - néven fordul elő a település neve.
1256-1258 körül a Győr nemzetség birtoka volt, s így valószínű az ő ősük lehetett az a György, aki 1228-ban Csécsény felől Kapi határosa volt.
1256-ban a nemzetség tagjai Pannonhalma részére engednek át egy tényői birtokot monostorukkal, Zselicszentjakabbal együtt.
1328-ban Győr nemzetség-beli Ders fiai Péter és Miklós, valamint a zselicszentjakabi apát cserébe adta a csécsényi uradalmat a pannonhalmi apátságnak.
1526-ban Máté pannonhalmi apát és konventje a Rábacsécsényben levő részbirtokukat s a birtok közelében levő rábai malom felét báró Cseszneky Györgynek, a komáromi és tatai várak kúriai gazdájának s örököseinek 300 magyar forintért zálogba veti.
1593-ban Cseszneky János győri gyalogoskapitány volt a település fő birtokosa.
Később a Csesznekyek birtokrészét a Sibrik család vette meg.
Enese község Győr-Moson-Sopron megyében, a Győri kistérségben.
Magyarország északnyugati részén, a Rábaköz – Tóköz – Hanság találkozásánál helyezkedik el.
A község 6000 éves múlttal büszkélkedhet! 2002 nyarán Langó Péter régész végzett ásatást Enese területén – honfoglaláskori leletek után kutatva. Az ásatás során kerültek elő az újkőkori használati tárgyak a település legmagasabb pontján az ún. Öregfaluban. A jelenlegi belterületen, a vasút mellett avar, római és Árpád-kori töredékek bizonyítják: folyamatosan volt élet a község területén.
Az első írásos feljegyzés 1270-ből való, amikor majorságként említik a falut. Birtokosa az Enessey család. A középkor folyamán több formában szerepel a település neve: 1368-ban Inse néven szerepel egy határjáró levélben, 1476-ban Enese. Sokat szenvedett a török hódoltság idején, a Bécs felé vonuló seregek égetik fel több alkalommal. A törökök a legnagyobb pusztítást 1553-ban okozták, a falu teljesen leégett, ekkor pusztult el az Enessey család levéltára is. Egy 1691-ben keletkezett kanonoki látogatási jegyzőkönyv Enesét még mindig az elpusztított falvak között említi.
A 16. századi jelentősebb birtokosok- természetesen az Enesseyek mellett – a Szapáry, Cseszneky és Iványos családok. 1526-ban a falu egyik fő birtokosa báró Cseszneky György a tatai vár kapitánya. 1593-ban Babothy Lukácsné Cseszneky Anna és Cseszneky Jánosné a település legjelentősebb urai.
A 18. század második felében már a Hrabovszky, Mesterházy, Nagy és Székely családok szerepelnek birtokosként – az Enesseyek mellett. Az 1848-as forradalom hírei eljutottak a faluba, a község esperese baráti és levelező viszonyban állt Kossuth Lajossal. Megalakult a Községi Honvédelmi Egylet, megrendelték Kossuth Hírlapját. A szabadságharc bukása után Enese önálló tanítói állást szerezhetett. Nagy változást jelentett a község életében Hetvényi István tanító érkezése 1860-ban. Az ő működésének eredményeként az enesei iskolát a legjobbak közé sorolták a megyében.
Fontos esemény volt a község életében a vasútállomás megnyitása 1870-ben. Enesének gőzmalma is volt, melyet 1907-ben vettek nyilvántartásba. Az I. világháborúban 23 katona vesztette életét. A Nagyatádi-féle földreform következtében 42 házhelyet mértek ki. A világháborúban elesett Hősök emlékét emlékmű őrzi a falu központjában.
A kiváló földrajzi adottságokkal rendelkező település a II. világháború után megduplázta lakóinak számát.
Kisbabot község Győr-Moson-Sopron megyében a Rába mentén, a téti kistérségben található. A községhez tartozik Andahely puszta.
Első okleveles említése 1222-ből való, amikor Rouz fia Joachim volt az ura. 1262-ben IV. Béla Baboti Ajándok fiát, Szolnokot és ennek fiait, Andrást és Adorjánt erősíti meg itteni birtokukban, melyet villa Bobuth néven említ. 1534-ben I. Ferdinánd király báró Cseszneky Györgynek, a győri vár provizorának adományozza. Cseszneky templomot építtet a faluban az evangélikus egyháznak. 1547-ben a falu felét megvásárolja Mérgesi Poki Gáspár győri alispán. 1592-ben Cseszneky János tilalmazza Nádasdy Ferencet Kisbabot puszta elfoglalásától és használatától. 1611-ben Darkó István, Cseszneky Márton, Babothy Tamás és Hegyi Farkas említtetnek kisbaboti nemesekként. Egy 1619-es feljegyzés pusztaként említette. A törökök elpusztították és felégették, de hamarosan újra életre kelt, amikor 1636-ban ismét német zsoldosok rabolták ki és gyújtották fel. Ismét benépesült, majd 1700-ban árvíz döntötte romba nagy részét. Alig heverte ki ezt a bajt, 1748-ban egy véletlen következtében nagy viharban támadt tűz az egész falut elhamvasztotta. Még ez a csapás sem volt elég a sokat sújtott lakosságnak, mert 1848-ban Jelačić bán hadai támadták meg és rabolták ki a községet. A 19. század elején az Illyés család volt a legnagyobb birtokosa.
Bakonynána: község Veszprém megyében, a Zirci kistérségben.
Az Északi-Bakonyban, a Gaja-patak mellett fekszik. A legközelebbi város Zirc (10 km).
Az oklevelekben először 1488-ban jelent meg a neve (Nana). A 16. száad közepén Palota várához csatolták, így 1559-ben Cseszneky Mihály palotai fővitéz kapta királyi adományként. A falu a többszöri kifosztás és a magas adók miatt elnéptelenedett. Csak a 18. században kezdett újra benépesülni, mikor az akkori birtokosa, a Nádasdy család német telepeseket hozatott. 1945-ig a Nádasdy család kiskovácsi, illetve lepsényi uradalmának volt a része.
Dudar község Veszprém megyében, a Zirci kistérségben.
A települést III. András idejében Possessio Dudar néven, mint Csókakő várának tartozékát említik. A 15. században a Rozgonyi és Újlaki családok vetélkedtek Csókakő, s a hozzá tarozó Dudar birtokáért. A 16. száad közepén Palota várához csatolták, így 1559-ben Cseszneky Mihály palotai fővitéz kapta királyi adományként. Ezt követően a Huszár és Botkai családok voltak a fő birtokosok a faluban. A község a Rákóczi-szabadságharcot követően került a Nádasdy család tulajdonába.
Tejfalu nemesi község volt Pozsony vármegyében, ma Somorja része. 1910-ben 796 magyar lakosa volt. A 17. században Wechelius Zsigmond Jánosnak könyvnyomdája volt itt, aminek egyetlen emléke az 1638-ra kiadott magyar kalendárium.
Bácsa Győr egyik városrésze Sárással és az Ergényi lakóteleppel együtt.
A történeti Bácsa feltehetően, vízpartra települt halászfalu volt, melyet földsánc vehetett körbe. E sáncon túl állt a templom, és ettől nyugatra a temető. A lakosok egy része nemesi kiváltságokkal bírt, és feltehetően evangélikus volt, ez magyarázhatja, hogy a XVIII. század végén két temető is látható a térképen. A 17. században a Cseszneky és Oross családok voltak a fő birtokosok. 1966-ig önálló szigetközi falu volt, amely feltehetően még a középkorban települt. A rá vonatkozó történeti írásos adatok azonban csak a XVII. századtól említik. Régészeti szórványemlékek viszont az avar korig visszamenőleg előfordulnak ezen a területen. Fejlődésének jelentős állomása volt, hogy köznemesi kiváltságokkat kapott a török korban amely 1848-ig megtartott. Ez a kiváltság anyagi biztonságot és függetlenséget biztosított Bácsa számára. Vitalitását jelzi az is, hogy a két világháború között határában létesült a legnagyobb győri munkástelep, Kisbácsa, amelyet csak 1952-ben csatolnak Győr városához.
Győrság község Győr-Moson-Sopron megyében, a Pannonhalmi kistérségben.
Győrság Győrtől 17 km-re délkeletre fekvő önálló község. Északon Töltéstava, keleten, délkeleten Pázmándfalu, délen, délnyugaton Pannonhalma, nyugaton, északnyugaton Nyúl község határolja. Két főút, a 81-es és a 82-es között terül el. A 81-es főútról Pér községnél, a 82-es főútról Pannonhalmán keresztül közelíthető meg. Győr városból a 8222-es számú mellékúton a legkönnyebben elérhető, mivel a megyeszékhely után ez a legelső település.
Első okleveles említése 1216-ból való Saag néven. A település az Árpád korban több faluból álló településcsoport volt. Egyikben a várnépek, másikban az udvarnokok, a harmadikban és a negyedikben a Pannonhalmi Apátság népei laktak. A falu határában található Mykud és Lalka vagy Lelka puszta, eredetileg önálló település. 1454-ben Ságon részbirtokos a Hédervári család. 1521-ben Enyingi Török Bálint elvette az apátság birtokát és jobbágyait protestáns vallásra térítette. 1587-ben Enyingi Török István tiltja báró Cseszneky János győri gyalogoskapitányt Újság puszta elfoglalásától. 1613 és 1619 között, s 1671-ben református lelkésze is volt a településnek. Itt teljesített szolgálatot Szecsei János református lelkész, akit gályarabságra ítéltek. 1543-ban Kaszab Hasszán török földesúrnak hódolt a falu, s a lakosság őalatta költözött ki a településről. A főapátság birtokán élők mindvégig megmaradtak katolikusnak. Templomuk egy Árpád-kori kápolna romjain épült 1748-ban.
A Török család 1618-ban halt ki, s Török István birtokai nővérére bedeghi Nyáry Pál nejére, Török Krisztinára szállt. Ő később Eszterházy Miklóshoz ment férjhez. Így került Ság az Eszterházy család grófi ágának tulajdonába. A Pannonhalmi Apátság többször is megpróbálta a birtokot visszaszerezni, de ez soha nem sikerült. Így az 1945-ös földosztásig az Eszterházyak csákvári ága maradt a tulajdonosa. A falut a hódoltság időszakában többször elpusztították. 1664-ben, majd 1690-ben Iványos Miklós próbálkozott újra a jobbágyok megtelepítésével. 1704-ben Rákóczi Ferenc hadai tartózkodtak Győr vármegyében, s az ekkor folyó csatározások miatt pusztult el Ság újra, s eredeti helyén már nem is épült újjá. A pusztult település emlékére az ún. Faluhely emlékeztet. Az 1785-ös népszámláláskor a különböző Ság nevű falurészekben 948 lakost írtak össze 208 házban. 1809-ben a franciák járnak Ságon, s állítólag a jobbágyokkal együtt versenyt pusztítják az uraság birtokát
1818. március 3-án a sági Losontzi-féle szőlők megújítására köt szerződést Eszterházy Miklós földesúr. 1891-ben alakult meg a községi tűzoltó egyesület, s 1945-ig Hitelszövetkezet is működött a faluban. A település a Győr előnevet 1908-ban kapta. A községháza 1925-ben épült. Állami iskoláját 1911-ben avatták fel.
A szovjet csapatok 1945. március 27-én vonultak be a faluba. A tanács tagjait 1950. október 22-én választották meg, 31 főt. A végrehajtó bizottság 7 tagból állt. 1972-ben létrehozták Töltéstava székhellyel Töltéstava-Győrság Községi Közös Tanácsot. 1989. december 31-ével lett ismét önálló tanácsú község, s 1990-től saját önkormányzattal rendelkezik.
Szava vagy Zava Kisbajcs és Bácsa között helyezkedett el, majd Kisbajcs határába olvadt. Lakói szintén egyházi nemesek voltak. Először 1231-ben olvashatunk róla Zoa név alatt, amikor a győri káptalan és M. mester közti perben önmaga II András volt a döntőbíró. Egy 1318-as oklevél bizonyságot tesz róla, hogy Kálmán győri püspök a szavaiakat egyházi nemessé tette. A 16. század végén és a 17. század elején a báró Cseszneky család az egyik legjelentősebb birtokos a faluban. 1642-ben a Szavay család birtokolta a helységet. Az 1683-as török hadjárat elpusztította a községet, azt követően már soha nem épült újjá.
Ravazd: község Győr-Moson-Sopron megyében, a Pannonhalmi kistérségben.
A megye délkeleti részén, a Sokorói-dombságban, Pannonhalmától 4 km-re, Győrtől 21 km-re található, a 82-es számú, Győrt Veszprémmel összekötő út mentén.
A község nevének eredete feltehetően a személynévként is használt magyar ravasz (róka) főnévre vezethető vissza. Mások szerint az 1093. évi összeírás szerint lakott itt egy Ravazd nevű ember.
A múlt századi régészeti kutatások mutatták ki, hogy ezen a környéken nem jelentéktelen római települések voltak, melyek egészen a mai Pannonhalmáig elhúzódtak. A Győrből jövet jobbra eső Packalló-völgyet a rómaiak üdülőterületnek használták. Itt szintén volt forrás. A terület Szent László király adományaként került a pannonhalmi bencés apátság birtokába. Maga a falu ősi település.A régi falu a 82-es út túlsó oldalán lévő kis dombra és környékére települt. Pápai összeírások említik Szent Villebald egyházát, amely a 19. századig a falu melletti Pándzsa-patak jobb partján lévő dombon állt. Szent Villebald angliai királyi származású bencés szerzetes volt, akit a pápa eichstatti püspöknek nevezett ki. Halála után hamarosan szentként tisztelték. Kultusza elsősorban a Duna mentén terjedt el. Hazánkban az egyetlen hely, ahol kultuszát tisztelik, és Európában ez a legkeletebbre eső hely. A falu később épített templomának már Szent Mártont választották védőszentjeként.
Az Árpád-házi királyok alatt a három részből (Kis-, Nagy- és Cheb Rouzd) álló település 1137-ben Ravazd néven egyesült. A törökök 1595-ben dúlták fel először. A török hódoltság ideje alatt végig lakott maradt. A 17. század elején a Cseszneky család birtoka volt. A régi Ravazd feltehetően a török korban pusztult el, és az újratelepülők a valamivel nyugatabbra lévő és védett völgyben építették fel falujukat. 1720-ban 33 jobbágycsalád lakta. A pannonhalmi bencés rend birtoka. 1786-ban 37 telkes jobbágy, 58 házas zsellér és 3 házatlan zsellér élt a településen. A XX. század első évtizedeiben a nagyobb községek közé számították. A faluhoz tartozott: Tarjánpuszta, Hármastarjánpuszta és Vadalmáspuszta. Ekkor 1657 magyar katolikus népesítette be a 320-nak számolt házakat (1930). Két katolikus elemi iskola, olvasókör, tűzoltó egyesület és Hangya Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet, valamint hengermalom működött a faluban. Ravazdot egykoron szőlőművelők és kádárok lakták. Magántermelők ma is finom vörös borokat készítenek az itt termő szőlőből. 1992-től területéből különvált Tarjánpuszta, amely önálló községet alakított ki.
A település lakossága 1992-ig nagyjából másfélezer fős volt, mely Tarjánpuszta 1993-as leválásával 1086 főre csökkent. A falu népességmaximuma az 1960-as években volt csaknem 2000 fővel. A falu lakossága azóta egyre fogy. A csökkenés átlagon felüli, amely a szétválás után is jellemző maradt. A tényleges fogyásban a vándorlási veszteség a döntő, hisz az 1970-es években még a természetes szaporulat jellemezte a községet, amely a 80-as években negatívra fordult, de nem nagyarányúan. A település gyenge népességmegtartó képessége miatt ugyanakkor jelentős az elvándorlás. A lakosság lélekszáma az utóbbi néhány évben stagnál, illetve kismértékben növekedésnek indult. A növekedés egyik oka, hogy a település infrastrukturális beruházásai megindultak,be is fejeződtek. A Kisalföldi Erdőgazdaság és a növénytermesztéssel foglalkozó szakszövetkezet ad munkát az itt lakóknak. A többség eljáró dolgozó. Győrött és Pannonhalmán talál megélhetést magának. A településen 53 egyéni vállalkozó munkálkodik. Ezenkívül 3 kft., 2 bt. működik a már említett üzemeken kívül. A kommunális szolgáltatást a Pannonvíz Rt. és a győri Kommunális Szolgáltató Kft. végzi.
A községet Veszprém felé elhagyva (kb. 50 m-re) egy forrás van. Felette kis, négyszögletes alakú barokk építmény található. A forrás ma is kínálja friss vizét az arra járó utasnak, de az úton semmiféle jelzés nem mutat rá, pedig hazánk egyik nagyon régi forrása, s a nép ajkán Béla király kútjaként él. A forrásról IV. Béla király oklevele tesz említést. „... ahol a hagyomány szerint Szent Márton született, a középső völgyben van a szent forrás, amelyet Pannónia forrásának – caput Pannoniae – mondanak, s amelyik más forrásokkal együtt patakká lesz a Szent Villebald egyháza alatt, és Pánzsának (Panossa) hívják.” A falut nyugati irányban a Lukashorog utcán elhagyva egy löszbevájt úton kezdetét veszi az az aszfaltozott erdei út, amely Sokorópátkára (7 km) és Tényőre (13 km) vezet. Az utak a Kisalföldi Erdőgazdaság Rt. ravazdi erdészetének kezelésében állnak, de a gyalogos, kerékpáros turizmust elősegítendő nem gördít akadályokat a rajtuk való áthaladáson. Az erdőség a Pannon Tájvédelmi Körzet része. Sok ritka növény és állatfaj természetes élőhelyen való megfigyelésére alkalmas vidék. A községet szinte minden irányban erdő veszi körül. Az erdei utak sok helyen lösszel borított és ma már fátlanná vált területeken a lezúduló esőzések miatt meredek falú, néha 10–15 m mély vízmosásokban, bevágásokban, ún. „horgokban" futnak. A táj a záporoktól eltekintve vízben szegény, éghajlatilag a Kisalföldhöz áll közelebb, míg barna erdőtalajai és a maradvány erdőfoltjai inkább a Bakonnyal rokonítják. A gazdag és részletesen fel nem sorolható flórát szerencsésen egészíti ki a védelemre szoruló állatvilág (gyurgyalag, darázsölyv, kabasólyom, vadmacska, nyuszt).
Nyalka egy község Győr-Moson-Sopron megyében, a Pannonhalmi kistérségben.
A Pannonhalmától délkeletre elterülő síkságon, Győrtől 23 km-re lévő község. Megközelíthető a Győr-Tápszentmiklós mellékúton, illetve Mezőörs felől a Pannonhalmára vezető úton. Autóbusz forgalma sűrűnek mondható. A legközelebbi vasútállomás Pannonhalmán illetve Győrben található. A Sokorói dombságban, útkereszteződésben települt, fésűs beépítésű falu.
Szent István 1001. évi keltezésű oklevelében említi Chimudi névalakban, mint Szent Benedek-rendnek adott birtokot. 1250-ben Szent László szabadalomlevelében Hymud alias Nelka alakban említi, ettől kezdve a pannonhalmi apátság birtoka. Albeusnak többször említett jegyzékében vagy Hymudnak vagy pedig Nelkának van megemlítve. A település akkoriban 193 házból illetőleg telekből állott. Ebből: 20 házban lovas jobbágyok, az udvarnokok 56 ház-ban éltek, a szakácsok 16 házat, a szűcsök és az esztergályosok 6 házat laktak, a mosók három házat, a tárnokok hét házat a sütők 9 házat népesítettek be. A méhsör készítők 10 háza, 23 itt tartózkodó kovácsa, és a kerékgyártók szállásai egészítették ki a települést. Később a falu egyik részének urai az Esterházyak lettek, másik része a Cseszneky család és köznemesek birtoka volt. A török világban a behódolt községek közé tartozott. 1627-ben a lakosok a törökök zaklatásai elől szétfutottak, néptelenül hagyva falut, s csak többszöri benépesítési kísérlet után 1680 után kezdtek visszatelepülni. A szőlőművelők mellett a pannonhalmi apátságot kiszolgáló iparosok lakták a helységet. A község a török uralom után véglegesen visszakerül a bencés rend tulajdonába. A községet 1873-ban kolerajárvány tizedeli meg. Az 1930-as években a község a pázmándfalui körjegyzőséghez tartozott.
Népessége, amely 1949-ben még 824 fő volt. Napjainkra, a felére csökkent. A település Győrhöz, részben Pannonhalmához vonzódik. Aktív keresőinek kétharmada eljáró. Szükséges a település népesség megtartó képességének növelése. Aktív keresőinek kétharmada eljáró, melynek nagy része Győrben talál munkát. Az alapvetően mezőgazdasági gazdálkodású falu igen hátrányos helyzetű a demográfiai mutatói alapján. A legfontosabb gazdasági egysége a „Virágzó” Termelőszövetkezet, amely 1959-ben alakult, 1969-ben egyesült a pannonhalmival, de 1991-től újra önálló lett.
A településnek önálló önkormányzata van. A hatósági munkát több év önállóság után ismételten a szomszédos faluval közös körjegyzőség látja el, melynek a központja Pázmándfalun van. A községben óvoda, általános iskola alsó tagozata és a vegyesbolt szolgálja a lakosságot. A Páskom Kulturális Egyesület 1995-ben alakult az akkor már öt éve működő tánccsoportból Felkérés alapján. Emellett népi szánjátszással is foglalkoztak, nemcsak a saját örömük, hanem a falu szórakoztatására is, hisz ennek a tevékenységnek nagy múltja van Nyalkán. 1992-ben alakult meg a gyermek tánccsoport, amely kezdetben 15 főt számlált. A meg növekedett létszám és a korkülönbség miatt 1993 óta két csoportra oszlottak. 1994-től az óvodában kezdődött el a néptánc oktatása. Az iskola keretein belül működik egy szövőszakkör is.
Bezi község Győr-Moson-Sopron megyében, a Csornai kistérségben.
Magyarország északnyugati részén, Enesétől 5 km-re helyezkedik el. Bezi Győr-Moson-Sopron megye keleti részén, Enesétől 5 km-re északnyugatra, Győrtől pedig kb. 20 km távolságra nyugatra található. Természetföldrajzi szempontból a Tóköznek a Hanság felé eső peremvidékén fekszik. Közlekedésföldrajzi helyzete nem a legkedvezőbb. Személygépkocsival a legegyszerűbben a 85-ös számú főútvonalon Győr felől Enesénél jobbra lekanyarodva érhető el. A falunak Győrrel és Csornával napi átlagban két óránként közlekedő autóbusszal érhető el.
Bezi a nevét első megszállóiról, a besenyőkről kapta, amely a Bisseni, Bezi és Bessi elnevezésekből alakult ki a mai formájában.
Első írásos említése 1481-ben történt, amikor Bezy Lőrinc utód nélkül halt meg; ezután a község területét Ráthibozeni Trinka János és felesége, valamint Poky Antal és Mihály örökölték. Egy évszázad múlva, 1579-ben már Márffy László volt a legfőbb birtokos, aki bezáratta az evangélikusok iskoláját. Ezután a felekezeti ellentétek rendkívüli mértékben elmérgesedtek a faluban: az iskola bezárását követően 13 forint értékre becsülték fel az intézmény értékét. Ezt az ágostai egyháznak kellett volna adni, ők azonban nem fogadták el. Ezután a megyei közgyűlés a pénzt "jótékony célra való fordítás végett" a fehértói plébánosnak engedte át. Bezi következő birtokosa 1592-ben Poky Ambrus Győr megyei alispán volt, aki a Cseszneky családdal és több közbirtokossal osztozkodott a település földterületén. A 17. század elején, méghozzá 1618-ban Pázmány Péter és Ferenc, majd 1650-ben Jagasits Péter alispán bírta a községet. Alig néhány évtized múlva, 1680. körül Bezerédy István pápai kapitány és özv. Komáromy Jánosné Festetich Mária egymás közt felosztották Bezit. A falu a török alóli felszabaduló háborút alaposan megsínylette, 1689-ben ugyanis a német katonaság porig rombolta. A 18. században a földesurak és a jobbágyság között is kiéleződtek az ellentétek: 1727-ben az akkor úrbéres jobbágyság aziránt tett panaszt a megyei közgyűlés előtt, hogy a földesurak az ő Eperjes nevű szabad pusztájukat elfoglalták. Az evangélikusok már ebben a században is használhattak harangot, ezt 1784-ben a továbbiakban is megengedték nekik. A lakosságszám közben növekedett; 1729-ben még 23 jobbágy és 21 zsellércsalád lakta Bezit, 1850-re már 222 katolikus, 435 evangélikus és 130 zsidó lakója volt. A század elején Bezi ( lsd. Magyarország vármegyéi és városai 1910-ben ) körjegyzőségi székhelyként működött, ekkor egyébként az Enessey, a Zmeskál, a Gyapay, a Horváth család osztozott a falun, de Benyovszky Pál, Szabó Kálmán és Mihályi Gyula is birtokosok voltak. Mihályi Gyula 1846-ban a faluhoz tartozó Péterháza pusztán úri lakot építtetett.
Bezi a lélekszámát tekintve egyértelműen kisközségnek tekinthető. A lakosság tekintélyes részét a 60 év felettiek teszik ki. A zsúfolt, forgalmas főútvonalaktól való távolság és a csendes falu azonban vonzerőt jelenthet a turistáknak. A kis település infrastrukturális állapota viszonylag elfogadható volt, hiszen az 1980-as évek elején már kiépült a vízvezetékrendszer. A telefonhálózat 1986 óta folyamatosan bővül, a vezetékes gázhálózat kiépítése jelenleg is folyamatban van. Az iskola és óvoda a rendszerváltás óta kiépült, s korszerű konyhával is bővült. A falu 1990 után visszanyerte közigazgatási önállóságát, azonban jelenleg is a győrsövényházi körjegyzőséghez tartozik.
Milvány (románul: Miluani, magyar névváltozat: Milván, román névváltozat: Miluan) falu Romániában, Szilágy megyében. Hídalmási község része. Lakosainak száma: 136 fő (1992), valamennyien román nemzetiségűek.
A falut elsőször 1320-ban említik oklevelek Miluad néven. A környék a 13. századtól a Zsombor nemzetség birtoka volt. A 16. század végén Báthori Zsigmond fejedelem a Cseszneky családnak adományozta, akik Báthori bukásáig birtokolták. A 18. században Doboka, majd 1877-től Kolozs vármegyéhez tartozott. Görög katolikus főesperesség székhelye volt. 1910-ben 720 román (oláh) és 8 magyar lakosa volt. A trianoni békediktátum (Versailles) Romániának juttatta, de a második bécsi döntést követően 1940-ben visszakerült Magyarországhoz. 1940-ben összetűzésre került sor a bevonuló magyar honvédség és a távozó román csapatok között. 1944-ben a szovjet csapatok bevonulása után Milvány román lakosai felgyújtották a hídalmási református egyház irattárát.
Milvány határában jelentős mértékű gabona- és napraforgótermesztés folyik.
A 16. században épült Szent Mihály és Gábor arkangyalról elnevezett ortodox temploma. A település új ortodox temploma 1920-ban épült, s egyúttal a zilah-zsibói ortodox esperesség székhelye, mely a nagyváradi püspökséghez tartozik. A római katolikus igazgatás szempontjából Milvány Kide filiája, az erdélyi egyházmegye kolozsi főesperességén belül. Plébánosai hagyományosan ferencesek voltak egészen 1897-ig. 1910-ben 710 ortodox, 10 görög katolikus és 8 izraelita lakosa volt. 1992-ben 1 fő kivételével valamenyi lakója az ortodox vallás követője volt.
Ipolyvisk (korábban Hontvisk, szlovákul Vyškovce nad Ipľom) község Szlovákiában a Nyitrai kerület Lévai járásában.
Ipolyságtól 7 km-re nyugatra az Ipoly jobb partján fekszik.
A régészeti leletek tanúsága szerint területén már a kőkorszakban, majd a bronzkorban is élek emberek. Ezt bizonyítják a területén talált kőszerszámok, kőedények és bronzkori tárgyak. A kutúrák maradványai között a magyaradi, a hallsatti és a latén kultúra népének leletei kerültek elő. A falu területén a rómaiak idején katonai tábor volt, később avar kori település is volt itt. A mai települést 1156-ban említik először, majd 1243-ban abban az oklevélben szerepel, melyben Visky Jakab mester és az esztergomi érsekség közötti birtokvitáról szól. Egykori várát 1296-ban említik először, amikor a Csák nembeli Csák fia János birtoka, akinek III. András adományozta a Cseszneky család hűtlensége miatt. 1313-ban Károly Róbert sikertelenül ostromolta, valószínűleg az ostromkor pusztult el, mert 1324-ben már nem említik. A falu temploma 1332-ben a pápai tizedjegyzékben szerepel, eredetileg gótikus stílusban épült. A település 1347-től vásároshely és vámszedőhely is volt. 1910-ben 1000, túlnyomórészt magyar lakosa volt. Főbb birtokosai a Koháryak, az Esterházyak, a Forgáchok, majd a Breuner család voltak. A faluban a templom és a két kastély mellett malom és az Ipoly folyón komp is működött. A trianoni békeszerződésig Hont vármegye Ipolysági járásához tartozott.
Kisbudafa (szlovákul Malá Budafa) Gelle településrésze, korábban önálló falu a mai Szlovákiában a Nagyszombati kerületben a Dunaszerdahelyi járásban. 2001-ben Gelle község 3804 lakosából 3520 magyar és 231 szlovák volt.
Dunaszerdahelytől 12 km-re nyugatra fekszik.
1491-ben Habsburg Miksa osztrák főherceg csapatai feldúlták. Bethlen Gábor erdélyi fejdelem 1619-ben elfoglalta. Az 1626. évi pozsonyi békét követően II. Ferdinánd Nagybudafával együtt Bodófalvi Kánya Boldizsárnak, Cseszneky Benedeknek és Patonyi Jakabnak adományozta. Fényes Elek szerint a falu földje sovány, másodosztályú, de szép legelői vannak és jelentős szarvasmarhatenyészettel rendelkezik. 1851-ben 126 katolikus és 3 zsidó lakosa volt. 1910-ben 160, túlnyomórészt magyar lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Pozsony vármegye Dunaszerdahelyi járásához tartozott. 1938-ban a II. bécsi döntés következtében visszakerült Magyarországhoz, de az 1947-es párizsi békeszerződés végleg Csehszlovákiának juttatta.
Pázmándfalu község Győr-Moson-Sopron megyében, a Pannonhalmi kistérségben.
A község Győrtől 15 km-re délkeletre a Sokorói-dombság északkeleti részén helyezkedik el. Csendes, tiszta levegőjű vidék. Az ittlakók földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoznak. Pannonhalma város keleti szomszédja.
A legrégebbi okiratokban Paznan és Poznan néven találjuk. Nevét a Svábföldről beköltözött Hunt Poznan nemzetségről kapta. E nemzetség Zegi vagy Szeghy ága még a XIII. században és a XIV. század elején is birtokolt területet a településen. A falunak több gazdája volt. A győri várszolgák és udvarnokok, de megtalálhatjuk a birtokosok között a Szent Márton egyházat. Helységként először 1240-ben említik. 1252-ben találkozunk először Pázmánd-hegy nevével. 1323-ban csere útján a Cseszneky család szerzi meg, majd 1327-ben Erzsébet özvegy királyné Kocsky Sándornak adományoz itt birtokot. 1437-ben királyi vámszedőként említik e helyt. A török uralom alatt elpusztult. Utána újjáépült. Az 1768 évi úrbéri szabályozás – a jobbágyok érdekeit szem előtt tartva – nagy fontosságú volt a község életében. Lakói ekkor szőlő és földmunkával foglalkoztak. A századforduló végén a filoxéra elpusztította a szőlőt.
A falu lakossága magyarokból állt s csak török pusztitás után telepítették be a földesúrak néhány szláv és német ajkú jobbágyot. Az 1848-as évek után ismét kicserélődött a falu lakossága. Ekkor már mindenki szabad polgárként közlekedhetett és kereshette a boldogulását. Ezért szabadon folyt a be-, és kiköltözés a faluba. A Győrbe települő gyárak munkalehetőséget biztosítottak a környék lakosságának.
A faluban a katolikus és a református vallás terjedt el. A 14. századtól emlitik a pázmándi templomot illetve a plébániát. A templom már 1638-ban romokban hever. Érte a győri püspök és a pannonhalmi főapát is vetélkedett. A pereskedés a 16. századtól a 18. századig tartott és a győri püspök győzelmével ért véget.
A mai templomot 1753-ban építették fel. Tornyát pedig 1779-ben. A barokk stílúsú főoltár a XVIII. századtól ékesíti a templomot. A református egyház a reformáció kezdetétől jelen van. 1531-ben egy egyszerű templomot is építettek. A földesúrak iskolájukkal együtt lerombolták, a lelkészeket, és a tanítókat bebörtönözték, gályára hurcolták. A legfiatalabb gályarab Kocsi Csergő Bálint volt.
Pázmándfalut és Pázmándhegyet ezt a két helységet 1950. december 8-án egyesítették Pázmándfalu néven. 1969. július 1-jével Nyalka községgel közösen községi közös tanácsot szerveztek. A falunak 1990-ben lett önálló önkormányzata.
A településen a villanyhálózat kiépítését 1957-ben kezdték meg, és 1958-ban fejezték be a környéken. A termelőszövetkezet is 1957-ben alakult. Ezt később a pázmándfalui, győrsági és a töltéstavai létrejött "Aranykalász" Mgtsz. váltotta fel, amely jelenleg is gazdálkodik a faluban. Kultúrotthona, ahol könyvtár is működik, 1958-ban jött létre. 1963-ban orvosi rendelővel és védőnői lakással is szaporodott a település.1968 óta fogorvosa is van a falunak. A vezetékes víz 1976-ra jutott el a község minden lakásába. Sípályája népszerű. 1994-től kiépült a vezetékes gázhálózat, valamint a telefonhálózat.
A községnek 1994-től cigány kisebbségi önkormányzata van. 1995-ben Győrsággal együtt Pázmándfalu hegybírót is választott.
Szentkáta (Szentkata, Alsó-, Felső-, és Csesznegszentkáta) egykori falu, később puszta Bács-Bodrog vármegyében, ma Jánoshalma és Borota része.
Homokos talajú terület, s bár a Kiskunsági borvidék része, nagyon közel fekszik a Hajósi borvidékhez is. A török időkben elpusztult település helyén a 18. század közepén a Cseszneky család alapított majort. Később jánoshalmi és más környékbeli községekből érkező telepesek között parcellázták fel.
Az egyházi igazgatás szempontjából 1973-ig Antallapossal alkotott plébániát, s Szentkáta önálló kápolnával is rendelkezett.